Nincs pontos szám a fogyatékkal élők számára világszerte. Nemzetközi szervezetek becslése szerint a világ népességének 16%-a tapasztal jelentős fogyatékosságot. Ez körülbelül 1, 3 milliárd ember. [1] A „világ harmadik nemzetének” nevezett ország társadalmi határai azonban sokkal kiterjedtebbek. A fogyatékosságot meghatározó közös nyelv hiánya változóvá,[2] bizonytalanná, mégis nagyon fontossá teszi ezeket a számokat. A fogyatékosság tág fogalom. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) és az Egyesült Nemzetek Szervezete szerint a fogyatékosságot az egészségi állapot és a környezeti tényezők közötti kölcsönhatás határozza meg, amelyek elősegíthetik vagy akadályozhatják egymást. Ezek a környezeti tényezők tehát olyan családokat, ismerősöket, barátokat, kollégákat, szakembereket érintenek, akik a társadalmi élet számos területén osztoznak a fogyatékkal élőkkel. A környezeti tényezők közé tartoznak az iskolák, a munka világa, a vallási, kulturális, szabadidős és sportszervezetek, a szociális és egészségügyi szolgáltatások és a szakpolitikák is.A fogyatékosság egyre növekvő jelenség. A világ népességének elöregedésével, valamint a krónikus és fogyatékosságot okozó betegségek számának növekedésével a fogyatékkal élők száma a jövőben növekedni fog. E globális tendencia mellett vannak olyan nemzeti sajátosságok is, amelyek együttesen megkülönböztetik a magasan fejlett országokat a közepes és alulfejlett országoktól. Az egyetemes egészségügyi ellátás hiánya, a környezetszennyezés, a természeti katasztrófák, a közúti és háztartási balesetek, bizonyos életmódok terjedése, a járványok vagy az erőszak mind bénító hatásokkal járhatnak. A világ különböző részein vívott háborúk a pusztítás, a halál és a szenvedés mellett növelik a tartósan fogyatékosok számát.A betegség és a károsodás időtlen idők óta az emberi állapot szerves része. De a fogyatékos emberek élettapasztalatai nem csak tőlük függnek, hanem a kulturális jelentésektől és annak megítélésétől, hogy megfelelnek-e egy bizonyos ideális embertípusnak. A jelentéstartalmak és eszményképek időben és térben változóak. [3] A társadalmak nem mindig ismerték el a fogyatékossággal élő emberek egyenlő méltóságát és jogait, mint mindenki más, akik a társadalmi kirekesztés különböző formáit szenvedték el: a fizikai kirekesztéstől az elhagyatottságig, a szegregációtól a megkülönböztetésig.A fogyatékossággal élő személyek életkörülményeire vonatkozó ismeretek elsősorban a magas gazdasági fejlődésű országokra korlátozódnak. Még mindig keveset tudunk a fogyatékkal élők 80%-áról, akik a világ többi részén élnek. A fogyatékosságról szóló első világjelentés kimutatta, hogy a fizikai, érzékszervi vagy értelmi károsodás valamilyen formájával élő emberek többszörös hátrányt tapasztalnak a lakosság többi részéhez képest: rosszabb egészségi állapotról számolnak be, akadályokkal szembesülnek (fizikai, gazdasági, társadalmi, politikai) a szolgáltatásokhoz való hozzáférésben, alacsonyabb iskolai végzettséggel rendelkeznek, a termelési rendszerben való részvételük is alacsony, Gyakrabban tapasztalják meg a szegénységet, és kevésbé vesznek részt a politikai, társadalmi és kulturális életben. [4] E helyzetek kumulatív hatása kiélezi az egyenlőtlenségeket, és a fogyatékossággal élő személyeket a társadalmi élet peremére szorítja, lazítva a közösséghez tartozás kötelékeit. A mai társadalmakban, Ferenc pápa szavaival élve, az elért haladás ellenére sok fogyatékossággal élő ember „úgy érzi, hogy tartozik hovatartozás és részvétel nélkül létezik. Ők „rejtett száműzöttek”, akiket idegen testként kezelnek a társadalomban (Fratelli tutti, 98).A világ még mindig nagymértékben ellenséges a fogyatékossággal szemben. Széles körben elterjedt kulturális attitűd, amely a fogyatékosságot még mindig „személyes tragédiának” tekinti. A közpolitikák nem megfelelő támogatása hozzájárul a fogyatékossággal élő fia vagy lánya, illetve a fogyatékossággal élő idős szülő iránti ambivalens érzésekhez. Sokan úgy vélik, hogy a társadalmi kapcsolatok önmagukban elnyomóak. Ugyanakkor azonban elsősorban a családok gondoskodnak a fogyatékkal élő személyekről, kísérik őket felnőttkori növekedésük során, még súlyos korlátozások esetén is. Ezeket a családokat gyakran más családok és családi egyesületek támogatják, akikkel osztoznak a nehézségekben, de abban a társadalmi elkötelezettségben is, hogy előmozdítsák fogyatékossággal élő családtagjaik jogainak tiszteletben tartását és társadalmi életben való részvételét. Ilyen körülmények között láthatóvá válik a családi kapcsolatok szolidaritása. Olyan szolidaritás, amely nem korlátozódik a magánszférára, hanem társadalmi jelentőséggel bír. Amikor ezek a szolidaritási és gondozási kapcsolatok elhasználódnak vagy kudarcot vallanak, a fogyatékossággal élő személyek intézményesítése tűnik az egyetlen járható útnak.Mindazonáltal globális szinten számos elem lehetővé teszi a fogyatékosság mint változó jelenség olvasását, köszönhetően a beavatkozásoknak, amelyek mind a személy szintjén rehabilitáció, gondozás, terápiák, segédeszközök révén, mind a kontextus szintjén lehetségesek, azaz minden olyan környezeti és társadalmi tényező, amely akadályokból facilitátorokká alakítható. A globális kulturális változás fő mozgatórugói a fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló ENSZ-egyezmény (CRPD) és az Egészségügyi Világszervezet (WHO) működésének és egészségének nemzetközi osztályozása (ICF). Ezeket kiegészíti a 2030-ig tartó időszakra vonatkozó fenntartható fejlesztési menetrendben felvázolt globális cselekvési menetrend, amely több olyan cselekvési területet határoz meg, ahol elő lehet mozdítani a fogyatékossággal élő személyek egyenlőségét.Az ENSZ Közgyűlése által 2006 decemberében elfogadott CRPD és a két évvel később hatályba lépett fakultatív jegyzőkönyv a legfejlettebb eszközök, amelyekkel a nemzetközi közösség „elő kívánja mozdítani, védeni és biztosítani kívánja valamennyi emberi jog és alapvető szabadság teljes és egyenlő gyakorlását a fogyatékossággal élő személyek számára, valamint elő kívánja mozdítani veleszületett méltóságuk tiszteletben tartását” (1. cikk). A CRPD magában foglalja a fogyatékosság új biopszichoszociális értelmezését, amely a fogyatékossággal élő személyek közötti kapcsolat, valamint a másokkal egyenlő alapon történő teljes körű és hatékony társadalmi részvételüket akadályozó viselkedési és környezeti akadályok eredménye. A fogyatékossággal élő személyek méltóságának előmozdításához és jogaik tiszteletben tartásához tudnunk kell, hogyan kezeljük ezt a kapcsolatot oly módon, hogy az kedvező tulajdonságokkal ruházza fel. Ez összetett kihívás, mivel a helyzetek típusa és súlyossága nagymértékben eltér. A paraplegikus személy állapota különbözik a siket vagy vak, pszichés problémákkal vagy autista szindrómával rendelkező személyétől.
Ez az új koncepció összhangban van a fogyatékosság biopszichoszociális modelljével, amelyet a WHO fejlesztett ki az ICF osztályozásában, amely szerint minden emberi lény fogyatékossági szintje lehet, attól függően, hogy milyen akadályok vagy segítők határozzák meg az egészséget és a fogyatékosságot. A fogyatékosság tehát az emberi működés lehetséges variációinak megnyilvánulása, amely a barrier környezettel való kölcsönhatásból ered, nem pedig fizikai rendellenesség, amelyet el kell dobni. Ezért a fogyatékosság döntő kihívást jelent: ki kell alakítani a befogadás új globális kultúráját, megszüntetve azokat az akadályokat, amelyek gátolják a fogyatékossággal élő személyek teljes jogú állampolgárságát és „figyelemre méltó élettörténetük révén a közjóhoz való egyedülálló hozzájárulását” (Fratelli tutti, 98).
Az elismerés és befogadás új kultúrájának kialakítása sürgetőnek tűnik a mai társadalomban, amely egyre inkább megkérdőjelezi, hogy milyen feltételek teszik érdemessé az életet. A közvéleményben a fogyatékossággal élő személyek sztereotip ábrázolása uralkodik, amelyek eleve a kiszolgáltatottság, függőség és cselekvőképtelenség fogalmával társulnak, ezáltal lekicsinylik emberi méltóságukat. De a sebezhetőség és a törékenység az emberi állapot előjoga, és nem csak a korlátozott személyeké. Valójában, ha az őket körülvevő egészség és fogyatékosság meghatározó tényezői akadályokból segítőkké alakulnak, az empirikus bizonyítékok azt mutatják, hogy a fogyatékossággal élő emberek jó életminőséget élvezhetnek és aktívan hozzájárulhatnak a társadalmi élethez.
A plenáris ülés fel kíván vállalni a kihívást, és hozzá kíván járulni ahhoz, hogy meghatározza, melyek azok a sajátos társadalmi meghatározók, amelyek a kulturális, családi, oktatási, politikai, gazdasági és foglalkoztatási szférában olyan akadályokat jelentenek, amelyek növelik a társadalom fogyatékosságát, és megakadályozzák a fogyatékossággal élő személyeket abban, hogy eredeti hozzájárulásukkal teljes mértékben részt vegyenek a társadalmi életben. Figyelembe véve a különböző társadalmi-kulturális összefüggéseket, a plenáris ülés fel kívánja tenni a kérdést, hogy milyen változtatásokra van szükség kulturális, szabályozási és közpolitikai szinten az ENSZ-egyezményben foglalt jogok végrehajtása és tényleges gyakorlása érdekében.
Az Egyház Szociális Tanítóhivatala egységes és átfogó szemléletet javasol az emberről. Alapelvei megkülönböztetés nélkül vonatkoznak minden emberi személyre. A CRPD-t megelőlegezve megerősítette, hogy a fogyatékossággal élő személyek teljes mértékben emberi alanyok, jogokkal és kötelezettségekkel. Olyan személyek, akik „a testükbe és képességeikbe írt korlátok és szenvedések ellenére is nagyobb hangsúlyt fektetnek az emberi méltóságra és nagyságra”. Ezért támogatni kell őket, hogy „részt vehessenek a családi és társadalmi életben minden dimenzióban és minden szinten, lehetőségeik szerint”. [5]
Fratelli tutti kezdetű enciklikájában Ferenc pápa emlékeztet arra, hogy „minden embernek joga van méltósággal élni és integráltan fejlődni; Ezt az alapvető jogot egyetlen ország sem tagadhatja meg. Az embereknek akkor is megvan ez a joguk, ha nem termelékenyek, vagy korlátokkal születtek vagy fejlődtek ki. Ez nem csorbítja emberi méltóságukat, amely nem a körülményeken, hanem lényük belső értékén alapul. Ha ezt az alapelvet nem tartjuk fenn, nem lesz jövője sem a testvériségnek, sem az emberiség fennmaradásának” (FT 107).
A plenáris ülésnek az is célja, hogy filozófiai és teológiai szempontból feltárja a fogyatékkal élők veleszületett méltóságának alapjait, amely különösen fontos az élet korai és késői szakaszában. Gyakran ez a méltóság egybeesik az autonómiával, a választás képességével. Elegendő-e ezt a méltóságot az önrendelkezési képességgel azonosítani a CRPD-ben foglalt emberi jogok teljes körű és hiánytalan végrehajtásának biztosítása érdekében? Miért mondanak gyakran ellent a benne foglalt elveknek az egyes országok által végrehajtott politikák?
A fogyatékosság biopszichoszociális szempontból történő vizsgálata megszünteti a különbséget „mi” és „ők” között, megmutatja azt az állapotot, amely minden embert egyesít, és lehetővé teszi azt, amit Ferenc pápa mondott: „Annak felismerése, hogy minden ember testvérünk, és a társadalmi barátság olyan formáinak keresése, amelyek mindenkit magukban foglalnak, nem pusztán utópisztikus. Határozott elkötelezettséget követel az e célt szolgáló hatékony eszközök kidolgozása iránt. Minden ilyen irányú erőfeszítés a jószívűség nemes gyakorlatává válik. Mert míg az egyének segíthetnek a rászorulókon, amikor együtt elindítják a testvériség és a mindenki számára való igazságosság társadalmi folyamatait, belépnek „a szeretet legkiterjedtebb területére, nevezetesen a politikai szeretetre”. (FT 180).
A plenáris ülés a politikai jótékonyság feltárását javasolja azáltal, hogy azonosítja a fogyatékosság meghatározó tényezőit, amelyek globális és nemzeti szinten megváltoztathatók. A történelem folyamán – bár minden emberi törekvésben benne rejlő korlátokkal együtt – a katolikus Egyház társadalmi tanítása megerősítette a fogyatékos személyek értékét, olyan műveket és kezdeményezéseket hozott létre és támogatott, amelyek révén sérthetetlen méltóságukat előmozdítják a „kidobás kultúrája” által áthatott társadalmi környezetben.
Ezt az elkötelezettséget a jótékonyság táplálta és táplálja ma is. Távol azok értelmezésétől, akik „szubjektív szentimentalizmussá” redukálnák, és így közéleti jelentéktelenségét nyilvánítanák, a jótékonyság a valódi változás ereje. A szeretet az egyetemességre irányuló impulzusával képes új világot építeni. Nem puszta érzés, ez a legjobb eszköz arra, hogy mindenki számára hatékony fejlődési utakat fedezzünk fel. A szociális szeretet „olyan erő, amely képes új utakat ösztönözni a mai világ problémáinak megközelítésére, a struktúrák, társadalmi szervezetek és jogrendszerek belülről történő mélyreható megújítására” (FT 183).
Ebből a szempontból elsődleges fontosságú a fogyatékossággal élő személyek, valamint az általuk létrehozott egyesületek és mozgalmak hozzájárulása. A fogyatékossággal élő személyeket, egyesületeiket, a harmadik szektor alanyait és a közintézményeket bevonó szolidaritási és kölcsönös segítségnyújtási hálózatok aktiválása megmutatja, hogy a fogyatékossággal élő személyek milyen sokféle módon járulnak hozzá a társadalmak fejlődéséhez, saját kezdeményezésükkel és eredeti módon.
A plenáris ülés célja, hogy fokozza a társadalomtudományok sajátos hozzájárulását az új távlatok megnyitásához és a már megkezdett tapasztalatok azonosításához, hogy ─ a szubszidiaritás és a szolidaritás ötvözésével, valamint a politikai szeretet elveinek tényleges alkalmazásával mindannyian a befogadás új kultúrájának megteremtőivé váljunk, a jóléti segítségnyújtás régi modelljeit a közjó megújult szemléletével váltsuk fel, amely képes minden ember létezését képessé tenni, fogyatékossággal vagy anélkül, virágozzon.
Vatikán Város, IV Pio-terem, 2024. április 9-11.
Fotó: VaticanMedia
[1] Vö. Egészségügyi Világszervezet. (2022). Globális jelentés a fogyatékossággal élő személyek egészségügyi méltányosságáról. Egészségügyi Világszervezet. Genf.
[2] Vö. Pettinicchio, D. & Maroto, M. (2021). Ki számít? A fogyatékosság mérése országonként a népszámlálási adatokban. Felmérési Statisztikai és Módszertani Közlöny, 9 (2), 257-284.
[3] Vö. H.J. Stiker (1999). A fogyatékosság története. University of Michigan Press. Ann Arbor; C. Gardou (2017), Le handicap et ses empreintes culturelles. Édition érès. Toulóz.
[4] Egészségügyi Világszervezet és Világbank. (2011). 2011. évi világjelentés a fogyatékosságról. Egészségügyi Világszervezet. Genf.
[5] Compendio della Dottrina Sociale della Chiesa, n. 148.